Az alábbiakban a Magyar Edző folyóirat 2020/01. számában 27. oldalon megjelent „Elismert sportdiplomata a nők élén. Beszélgetés Kelemen Ildikóval” című cikkét közöljük. Az említett szám pdf formátumban megtalálható a Magyar Edző folyóirat honlapján.
Évtizedekig sportága meghatározó személyisége volt, világversenyeken, olimpiákon szerepelt, Magyarországon tizennégyszer (!) választották meg az Év műugrójának. Pályafutása befejezése után dolgozott a korcsolyaszövetségben és a sportminisztériumban is, aztán „eltűnt” a magyar sportéletből: a LEN Műugró Technikai Bizottságának tagja, majd alelnöke lett, aztán első magyarként a FINA Műugró Technikai Bizottságába is beválasztották. 2017 júniusában azonban visszatért, ugyanis az újonnan megválasztott MOB-elnök, Kulcsár Krisztián feladatot kínált az akkor már sikeres sportdiplomatának – így lett Kelemen Ildikó a „Nők a sportban” bizottság elnöke.
– Már rég meg akartam kérdezni, hogyan, miért lettél műugró? Sohasem féltél a magasban?
Éppen 50 éve, 1970-ben kezdtem el ugrani, de a történet előbb kezdődött. A szüleim a munkahelyüktől a Balatonhoz kaptak beutalót májusban, amikor még elég hideg volt a víz. Engem viszont ez nem zavart, négy és fél évesen imádtam a vizet és a hidegben is jól éreztem magam. Már lila volt a szám, és a többiek azt hitték, Apu kínoz, pedig akkor kezdtem el sírni, amikor kivett a vízből. A vízimádatomat látva elvittek a Vasasba, ahol Ölveczky Vili bácsi és Hajós Mária foglalkozott velem. Hiába szerettem a vizet, hamar kiderült, hogy az alkatom miatt nem lesz belőlem jó úszó, ugyanis ugyanolyan alacsony voltam, mint a szüleim. És ekkor jött
Vili bácsi zsenialitása: nem „eltanácsolt” az úszástól, hanem átirányított az ugrókhoz.
– Egy pici gyereket az ugrókhoz?
Igen. Tudod, edzésen ugrálgattunk a műugró deszkáról, de én voltam az egyedüli, aki a tíz méteres toronyba is felment. Szóval, egyáltalán nem féltem a magasban, és 1970-ben, nyolcévesen átkerültem az ugrókhoz, ahol akkoriban még edzősködött a sportág legendája, az Európa-bajnoki ezüstérmes, az 1948-as olimpiára is kijutó Zságot Irén. Még egy érdekesség az akkori viszonyokról.Mivel a szüleim a munkájuk mellett nem tudtak volna edzésre vinni, a nagyszülőkre hárult ez a feladat. Ők nem tudták, mi az a műugrás, ám amikor megtudták, kijelentették, hogy ilyenre nem visznek engem. Két-három hétig sírtam otthon, majd
megadták magukat, és a szülők felelősségére innentől ők hordtak edzésre. Nemsokára Irénke
néni átadott Felhősi Évának, és gyakorlatilag nála kezdtem ugrani. Éltem-haltam ezért a sportágért, és 1983-ig a szüleim minden versenyen ott ültek a tribünön.
– Ha az úszásra nem is, a műugrásra ideális az alkatod. Ez hamar jelentkezett eredményekben is?
Igen. Két évvel a kezdés után, 1972-ben ott lehettem Bukarestben az IBV-n (Ifjúsági Barátság
Verseny – a szerző), ami nemcsak az első rangos versenyem, hanem az első külföldi repülős utam is volt, és ez azért volt érdekes, mert a BVSC-vel mindenhova vonattal mentünk. Az első felnőtt Európa-bajnokságom az 1974-es bécsi volt, ahol 3 méteren és toronyugrásban is indultam. Az első világbajnokságom pedig az 1978-as nyugatberlini, ahol 3 méteren és toronyugrásban is 9. lettem, aminek köszönhetően meghívtak a sportág első Világkupájára Texasba, ahol negyedik lettem toronyugrásban.
– Még húsz éves sem voltál a moszkvai olimpián, ahol nyolcadik lettél, és reményteli karrier előtt álltál.
Igen, 1980-ban, az olimpia után úgy alakult, hogy edzőt váltottam, és Gerlach Istvánnal azután a pályafutásom végéig együtt dolgoztunk és sikeres éveket éltünk meg. A remek olimpiai eredmény ellenére nem utazhattam az 1982-es vb-re, aminek igazából a mai napig nem tudom az okát, és ez kisebb törést jelentett a pályámon. Majd jött a következő csapás, a legnagyobb törés, 1984. Már megvolt a kvalifikációm a Los Angeles-i olimpiára, de távolmaradtunk. Úgy éreztem, az lett volna a pályám csúcsa. Akkoriban itthon idénysport volt a műugrás, csak nyáron ugorhattunk, illetve egy-egy edzőtáborban. Nehéz volt így lépést tartani a világgal, és az sem
kedvezett, hogy nem egyenletesen kaptam a terhelést, így több sérülés ért, elkezdtem „kopni”, sportolóként elhasználódni. 1985-től állandó gerincproblémáim lettek, műteni nem kellett ugyan, de vissza-visszatért a fájdalom, ezért a műugrást be kellett fejeznem.
– Kívülállóként ezt nem értem. Nem veszélyesebb, „ártalmasabb” a toronyugrás?
Igaz, hogy a vízbe érésnél a műugrás a kedvezőbb, mert kisebb a vízbe érkezés okozta ütés, de a deszkahasználatban a műugrás a gerincnek megterhelőbb. A ’86-os madridi 28 vb-n hetedik lettem, egyben európai második. Addig az Európa-bajnokságokon általában ötödik voltam, a két-két szovjet és NDKbeli előzött meg. No, azt a sok ötödik helyet elcseréltem volna egy éremért! Utóbb kiderült, hogy a világbajnokságon már néhány hetes terhes voltam, majd megszületett a kislányom, Nikoletta! Viszont én már 1984-ben eldöntöttem, hogy így nem hagyhatom abba, nekifutok a következő olimpiának, ott akarok elbúcsúzni. Azért, hogy az álom
valóra vált, nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Anyukám még a munkahelyén is elintézte, hogy bevihesse Nikit, hogy én tudjak edzeni. Miután kicsit nagyobb lett a lányom, már jött velem az edzésekre. Köszönet illeti még doktor Gábor Antalt, Tóni bácsit, aki naponta kezelte a gerincemet, és a mai napig bármikor felhívhatom, ha kiújul a gerincsérvem és derékszögben járok. Szöulban is döntős lettem, pedig a fájdalomtól nem tudtam annyit edzeni, ugrani, sokszor
csak az akaratom vitt előre.
– Elégedett vagy a pályáddal?
Minden világversenyen döntős voltam, ami nagy szó, különösen azért, mert mostoha
körülmények között készültünk. Ráadásul akkoriban magyar bíró sem volt a világversenyeken,
ami pontozásos sportágban hátrányt jelent. Mint mondtam, egy Eb-érem hiányzik … de az élet más területen kárpótolt.
– Az európai (LEN) és a nemzetközi (FINA) szövetség vezetőségének is elismert tagja lettél.
Mindenképpen a sportágban akartam maradni, és ebben hasznomra vált az általános iskolában megtanult német, majd a gimnáziumban hozzávett angol nyelvtudásom, mivel akkoriban az edzők, sportvezetők nem nagyon beszéltek nyelveket. Az 1996-os budapesti Grand Prix-versenyen a szövetség megkért, hogy üljek be pontozni. Még nem volt bírói képesítésem, de a LEN tisztségviselői jónak ítélték a tevékenységemet, később ők biztattak, hogy vállaljak szerepet a testület működésében. Így kerültem 1998-ban a LEN technikai bizottságába, 2016 óta pedig alelnök vagyok. Közben bírói vizsgát is tettem. 2017-ig 5 olimpián és 9 világbajnokságon
vettem részt a FINA által jelölt versenybíróként. Több hazai világversenyen, Eb-n és vb-n voltam a műugrás versenyigazgatója, és 2017-ben a FINA műugró technikai bizottságába is beválasztottak. A technikai bizottság tagjaként ma már nem bíráskodhatok, hiszen mi ellenőrizzük a versenybírók tevékenységét, jelöljük őket a világversenyekre és a bíróképzést is mi végezzük. Annak nagyon örülök, hogy még „aktív” koromban sikerült megtalálni az utódomat, Székffy Nórát, aki részt vett az idei kvangdzsui világbajnokságon és kijelölték a tokiói olimpiára is. Erre nagyon büszke vagyok. 2007 és 2018 között a Magyar Műugró Szakszövetség elnökségi tagjaként, majd alelnökeként részt vettem a sportág irányításában Haász Katalin kolléganőmmel, aki jelenleg is kiemelt edző státuszban van. Ifi Európa-bajnoki második, és
három Európa-bajnoki harmadik helyezést értünk el Kormos Villővel, Reisinger Zsófiával és Gondos Flórával. Nagyon büszke vagyok rájuk is, és örülök, hogy részt vehettem a munkában és a sikerekben is.
– Volt egy olyan szakasza az életednek, amelyről minden sportember, legyen edző vagy vezető, ódákat zeng. Mindenki dicséri a hajdani „sportminisztériumban” végzett tevékenységedet.
Tényleg? Ez nagyon jólesik! Tudod, én a sportból jöttem, úgyhogy kormányoktól függetlenül mindig a sportolók érdekeit képviseltem, azt kerestem, hogyan tudnék segíteni
az edzőknek, versenyzőknek a szabályok adta keretek között. Jó érzés, hogy ma is mindenütt szeretettel fogadnak. Egyébként két szakaszban dolgoztam az állami sportvezetésben, és érdekes, hogy én végig ugyanabban a székben-pozícióban ültem, mégis kilencszer változott az elnevezés és a „főnök” személye: 1994 szeptemberében még az OTSH-nak nevezettben kezdtem, az 1998-as kormányváltásnál már a sportminisztériumnak nevezettből jöttem el. Aztán 2003-ban visszahívtak, és ott voltam a 2012-es londoni olimpia utánig. Akkor a magánéletem miatt kiléptem a mindennapi sportéletből, ezért is ért váratlanul, meglepetésként Kulcsár Krisztián elnök úr telefonhívása, hogy vezessem a MOB női bizottságát.
– Mit feleltél?
Gondolkodási időt kértem. Igaz, hogy sportolóként, nőként, sőt, gyermek mellett sportoló nőként is vannak tapasztalataim, de ezzel a területtel nem foglalkoztam. Aztán igent mondtam, mert kihívásnak érzem a feladatot. A bizottság tagságát úgy válogattuk össze, hogy legyen benne téli és nyári, egyéni és csapatsportág képviselője. Ötleteink, terveink vannak, de még az út elején járunk. A legfőbb célunk, hogy – a NOB irányelveivel összhangban – felhívjuk a pályafutásukat befejező sportolónők figyelmét a további lehetőségekre, hogy legyen önbizalmuk, motivációjuk a sportban, a sportdiplomáciában tevékenykedni. Személyes példám igazolja, hogy én sem lettem volna sportdiplomata, ha a LEN vezetői nem bátorítanak, ösztönöznek. Első lépésként felmértük a helyzetet, a szövetségekhez eljuttatott kérdőívekből
kiderült, hogy a magyar sportban kevés a női vezető, sportdiplomata, lehet javítani. Kulcsár Krisztián MOB-elnök úrral októberben részt vettem egy vilniusi konferencián, amelyen Thomas Bach, a NOB első embere is jelen volt, és amelyen a nők sportvezetésben betöltött szerepe került fókuszba. A NOB már megindult a női létszámbővítés felé, és a nemzetközi szövetségek is támogatják ezt az irányt. Persze, ez nem jelenti azt, hogy érdemtelenül, rátermettség nélkül csak azért nevezzünk ki valakit valahova, mert nő. Mindkét nem képviselőinek vannak erényei, van, amit a férfiak, mást a nők tudnak jobban, vagy alkatuknál-lelkületüknél
fogva könnyebben elintézni. Meg kell találni a helyes arányt!
– A tavalyi, sikeres konferenciátoknak lesz folytatása?
A Magyar Edzők Társasága segítségével valóban nagysikerű konferenciát rendeztünk, és több hasonlót tervezünk. Itt említem meg a másik nagy meglepetést és örömöt, ami ért: Molnár Zoltán, a MET elnöke a testület elnökségi tagjának javasolt, és a közgyűlés bizalmat szavazott nekem. Nagy megtiszteltetés és boldogság, hogy milyen sikeres edzőkkel, sportvezetőkkel kerültem egy csapatba, és remélem, hogy az együttműködés révén tudjuk egymás munkáját
segíteni. Visszatérve a női bizottság feladataihoz: a nőkkel foglalkozó edzők helyzete más, és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Beszélni kell az orvosi-egészségügyi vonatkozásról, a szülés utáni visszatérésről, a nők kitolódott sportpályafutásáról, meg kell őket védeni a káros hatásoktól. És vannak témák, amelyek napjainkban igen aktuálissá váltak, a sportban is.
– A zaklatási ügyekre gondolsz? Azt hiszem, az edzők nagyon keskeny mezsgyén mozognak, és bevallom, én féltem őket. A közvélemény nehogy átessen a ló túloldalára.
Igen, a szexuális zaklatás témakörében tervezünk anyagokat, beszélgetéseket. El kell kerülni, hogy ártatlan embereket meggyanúsítsanak csak azért, mert mondjuk a szülő nincs tisztában az edző mozdulataival. Például egy tornászhoz hozzá kell érni, hogy érezze a helyes testtartást. De mondhatom a saját példámat is: az edzőmnek meg kellett érintenie a derekamat, akár a popsimat is, hogy rögzüljenek bennem a mozdulatok. De beszélhetünk arról is, hogy sok sportágban koedukált edzések vannak, együtt készülnek a kisfiúk és a kislányok. Szóval, vannak női, de nem csak a nőket érintő témák, feladatok is. A rohamosan változó világban felvetődő kérdésekre meg kell találnunk a válaszokat, az új kihívásoknak meg kell felelnünk!
Füredi Marianne
